A hegy nem zárhat be
Minden évben, október vége felé, hivatalosan lezárják a Fogarasi-havasokat. A következő év július 1-jéig az 1200 méter feletti területek autóval nem közelíthetők meg. Sorompók, hótorlaszok és tiltó táblák jelzik: a szezon véget ért. A legtöbb ember számára.
Számomra ekkor kezdődik igazán a Fogarasi-havasok felfedezése. Hiába járom már nyolc éve ezt a mintegy 70 kilométer hosszú és 40 kilométer széles hegységrendszert, újra és újra eltörpülök a kiterjedése és a léptéke mögött. A tér nagysága, változatossága és esetenként bonyolultsága ilyenkor válik igazán érzékelhetővé.
A hegy ebben az időszakban nem bezár, hanem új lehetőségeket kínál. Ahogy megszűnik a forgalom, eltűnik az aszfalt zaja, az út visszakerül a hegybe, annak természetes része lesz. Gyalogosan, hátizsákkal járom tovább azokat a területeket, amelyeket nyáron ellep az embersereg.
Ilyenkor lehet tervezni. Új területeket keresni, régi helyeket újraértelmezni, összerakni azt a térképet, amely a következő év munkájának alapja lesz.
A turistaforgalom megszűnésével a Fogarasi-havasok elcsendesedik, nem kiürül, hanem felszabadul a turisták nyomása alól. Az állatok lassan visszaveszik azokat a területeket, amelyeket a nyári zavarás miatt kénytelenek voltak elhagyni. Ez nem költői túlzás, hanem terepi tapasztalat. Ahol az ember eltűnik, ott az élővilág újra megjelenik.
A medvék viselkedése ilyenkor különösen látványosan változik. Nyáron többnyire éjszaka mozognak, alkalmazkodva az állandó emberi jelenléthez. Ószel, télen és kora tavasszal viszont újra nappal is aktívak, mert nem kell kitérniük az emberek elől. Az erdő ismét az övék lesz.
Amikor leesik az első komoly hó, akkor jön el igazán az én időm.
A nyomkeresés ideje.
Nincs eredményesebb módszer a vad mozgásának megértésére, mint a hóban hagyott nyomok olvasása. Nincs annyi vadkamera, amely pótolni tudná azt az mennyiségű információt, amit egy pár hetes hótakaró ad. A hótakaró megmutatja, mi járt ott, merre haladt, milyen tempóban mozgott, hol állt meg, hol bizonytalanodott el. Kirajzolja azokat a haladási útvonalakat, amelyek máskor láthatatlanok maradnának.
Ami nyomot télen a hóban megtalálok, az tavasszal és nyáron is ott lesz. A nyom eltűnik, de az útvonalak megmaradnak. Az állatok – akárcsak az emberek – megszokott útvonalakon közlekednek. Az állatok nem véletlenszerűen járják az erdőt, hanem logikusan, energiatakarékosan, évtizedek alatt kialakult csapások mentén.
Elég egy lakótelepi zöld területre gondolni. Hiába tervezték meg az aszfalt utakat, az emberek idővel kitapossák a saját ösvényeiket. Azokat, amelyek lerövidítik a távolságot, kikerülik az akadályokat, követik a legegyszerűbb logikát. Pontosan ez történik az erdőben is – csak itt nem betonon, hanem hóban, avaron és talajon rajzolódnak ki ezek az utak.
A téli hónapokban a vadkamerás észlelések száma kétségtelenül visszaesik. Rövidebbek a nappalok, kevesebb a mozgás, az energia nem pazarolható feleslegesen. A szarvasok órákat állnak egy helyben. Medvék nagyobb része inaktív. A hegy ilyenkor takarékra kapcsol. Aki ezt nem érti, és eredményt követel magától az csalódni fog. Aki ezt megérti, az ereményes lesz.
Télen a Fogarasi-havasok rendkívül változékony. Egyetlen nap alatt több arcát mutatja meg, mint nyáron egy egész hónap alatt. Reggel pengeéles, fagyos levegő és tiszta kontúrok, délre felkúszó köd a völgyekben, estére pedig sűrű havazás, amely mindent tompa csendbe burkol.
A vadkamerák ilyenkor kevesebbet rögzítenek, de amikor történik valami, annak súlya van. Egyetlen medve egy rövid megjelenése a térdig érő hóban, sokkal látványosabb mint nyáron tíz felvétel együttvéve.
A hó újrarajzolja a terepet, eltünteti a zavaró részleteket, leegyszerűsít mindent. A gerinceken, nyergeken, átjárókban hagyott lábnyomok tisztán olvashatóvá válnak.
Télen nem érzem úgy, hogy a Fogaras hegység zárva lenne. Legfeljebb azt jelzi, hogy most nem mindenkinek szól. Aki mégis átlépi a lezárt sorompót, az nem szabályt szeg, hanem küszöböt lép át. Belép egy másik rendbe, ahol nem az emberi kényelem, hanem a természet törvényei érvényesek.