Téli sátrazás a Kárpátokban
Ahogy jön a tél, a hegyek lassan elcsendesednek. A Fogarasi-havasokat október végén lezárják a turisták elől a lavinaveszély miatt. A patakok befagynak, a fák között csak a szél mozgatja a havat, és a csendnek valódi súlya lesz. Ilyenkor a Kárpátok teljesen más világ. A vadak ismét birtokba veszik a turisták által elhagyott, lezárt Transzfogarasi utat. Aki télen is felmerészkedik ide, az nem egyszerű kirándulásra jön, hanem belép a természet legőszintébb arcába.
Sokan kérdezik, miért sátrazom télen, amikor mások inkább menekülnek a hideg elől. A válasz egyszerű. A téli hegyek tiszták, nyersek és zajtalanok. Nincs turista, nincs motorzaj, csak az ember és a természet. A hó mindent kisimít, és minden mozdulatnak jelentősége lesz. A forró tea gőze a sátorban, a hajnali derengés a fenyők között, a roppanó hó hangja a bakancs alatt mind azok az élmények, amikért érdemes kimenni.
A téli sátrazás nem a kalandvágyon múlik, hanem a felkészültségen. Masszív, négyszezonos sátor kell, amelynek fekvőfelülete nem érintkezik közvetlenül a talajjal. Jó pehelyhálózsák és réteges, meleg ruházat nélkül senki ne induljon útnak. A hideg nem játék. A legtöbb hő a talaj felől távozik, és egy rosszul megválasztott hely könnyen fagyoskodással végződhet. Én mindig szélvédett, enyhén emelkedő részt keresek, ahol a hideg levegő nem ül meg, de a szél sem éri közvetlenül a sátrat.
A sátorban fontos, hogy ne csapódjon le a pára. Lefekvés előtt mindig száraz ruhába öltözöm, és a hálózsák belsejébe teszek egy forró vizes palackot, ami egész éjjel tartja a meleget. A bakancsot soha nem hagyom kint, mert reggelre megfagyna, inkább beteszem a sátorba. A főzéshez kis gázfőzőt használok, mert ha vízre van szükség, a hó olvasztása csak elsőre tűnik egyszerűnek – a hidegben a víz nagyon lassan melegszik fel.
A Kárpátok élővilága télen sem pihen teljesen. A medvék nagy része nyugalmi időszakot tart, de időnként felébrednek, és mindig akad egy-egy, amelyik mozgásban marad. A hiúzok ilyenkor különösen aktívak, és a hóban jól látszik, merre jártak az éjszaka folyamán. Gyakran előfordul, hogy a vadkameráim és az én nyomaim keresztezik egymást – ugyanazon az ösvényen haladunk, csak más időben.
A téli sátrazás nem a veszély keresése, hanem a természet közelségének átélése. Ilyenkor az ember nem uralni akarja a természetet, hanem része lesz. A fagyott levegő, a csillagos ég, a hóban roppanó lépések mind arra emlékeztetnek, hogy a hegyek világa még mindig itt van – csak el kell menni érte.